Mindig is a természet szeretete határozott meg. Így kérdés se volt, hogy természettudományt fogok tanulni. Így vettem irányt a környezetvédelem felé. Itt jól megtanultuk pl. a Meadows modellt, hogy ha nem avatkozunk be az emberek környezetre gyakorolt hatására mikor lesznek tömeges halálok. Hogy jön a vízhiány, a migráció a világjárványok, az éhínség, a háborúk. 

Arról nem sokat tanultunk, hogy miképpen lehetne ezt megoldani. 

De először lelkes voltam. Azt gondoltam, majd mindenki ökofalvakba fog élni. Azt gondoltam, hogy az emberek foglalkozni fognak ezzel. Elindítottam falusi városomban a Rügyek és Gyökerek programot, és azt gondoltam, lesz egy 10.000 fős városban legalább 20 ember, aki fellelkesedik majd, és csináljuk a környezetvédelmet és érünk el sikereset. Nem így volt. Akkor is lelkes voltam, mikor a szigetelés programot reklámoztam és ügynök voltam abból se lett semmi. Évekig közdöttem, de rájöttem az emberek nagyrészét komolyan nem érdekli ez, csak felületesen, és áldozatot vállalni már nem hajlandóak. 

Teljesen elveszítettem a reményemet a jövőbeni élhető bolygóba és ezáltal a jövőbe is. Úgy érzem, már az én életemben részese leszek nagy tömegek meghalásának a klímaváltozás miatt. Akkor viszont nincs túl sok értelme az életemnek. Semmi amit csinálok nem marad fent, és gyereket sem szeretnék vállalni, hisz nem akarom, a nagy szenvedésre, pusztulásra világra hozni. De közben nagyon vágynák már saját gyerekre. Igaz több dolog is van ami miatt ez nem tűnik jó öteletnek. Pl hogy egyelőre nem tudom magam eltartani, és a betegségem miatt se.

A jelenleg fellelhető munkák nagyrészéhez is ellenséges gondolatom van, hisz nagy részük a föld pusztulását segíti elő. Azért kedvetlenül bár, de csinálom ha kell, viszont nincs erőm tanulni olyat, amiről azt érzem, csak kárára van a társadalomnak. Pedig boldogulni nagyrészt ilyenekkel lehetne. 

Úgy érzem ez a rész is egészen hozzájárul betegségemhez, hisz ezek az érzések is kilátástalanságot váltnak ki belőlem. De koronavírussal kicsit újra reménykedővé váltam. Talán valmi megváltozott, most viszont, ahogy a Kína újraindulásáról szóló környezeti híreket is olvasom rá kellett jönnöm, hogy nem változik semmi. 

Azt hiszem az emberiség reménytelen, és pusztulásra ítélt.

Néha pánikrohamot kapok, mikor május van, és tudatosul bennem, hogy áprilisban a legxsapadékosabb hónapunkban nem esett eső. Mikor látom a körös alacsony vízállását, vagy az ártéren, az egykori kanyarulatok vizének apadását. Ilyenkor csak az segít, ha hazamegyek lefekszek, az is csak abba, hogy a szívem kicsit visszább vegyen az iramából, vagy hogy ne érezzem azt pánikrohamomban, hogy elájulok.

Ami még vigasztalhat, hogy a hedonizmusba kapcsolódjak. Hogy az itt levő 10 vagy 10 egynéhány évemet úgy töltsem le itt, hogy minél több mindent kihozzak az életemből. Ez nem kedvez ahhoz, hogy ellépjek abból a helyzetből, hogy félig a szüleim tartanak el. Nem kedvez annak se. hogy környezetkímélően éljek, hisz az édességfaló rohamaim is környezetszennyezőek, és olykor nem érdekel, hogy a mogyoróvajban pálmaolaj is van. 

De kedvez annak pl. hogy ne törődjek a súlyommal, egészségemmel, hisz úgyis mindegy. Ez nem vet gátat az édességfaló rohamjaimnak.

Hogy lehetne egy boldog életet, egyensúlyi helyzetet fenntartani így?