Első reakciók: Most akkor nem lesz önkéntes munka, nem keresek pénzt ezzel az egy két apró munkával se, de legalább az erdélyi túrákra se kell menni, amihez egyébként se volt kedvem. Féltem nem fogom bírni, meg amúgy se. De nem mehetek a pszichológusomhoz se, hogy fogom nélküle kibírni. És nem mehetek a Gadara házba se.

Itthon bekuckózás, nem megyek ki az utcára se, mert azt mondják sokan, nem szabad. Aztán anyáék küldenek, hogy sétálnom kéne. Én rosszalóan nézek rájuk, de megbeszélem a pszichológusommal, hogy tényleg kell menni. Vele is tudok skype megbeszélésket tartani. 

Eltelik két hét. Már örülök, hogy nem kell sehova menni. Nem nyaggat senki, hogy miért nem mozdulok ki, nem ráncigálnak koncertre stb. Jó itthon. A kertbe kijárunk, levelezni kezdek egy fiúval, később találkozunk is. Itthon megyek a lesre, az ártérbe. Nem is kéne több ennél. Összeszedem annyira magam, hogy napi két óra legyen, amíg cikket írok. Így meg van a mindennapi munka. Mást is keresek, még önkéntes munkát..Hangoskönyvfelolvasást. De nem megy, monoton a hangom. Ettől megint elkeseredek. Kéne még valami munka, vagy önkéntes munka, de jól érzem magam.

A vírus miatt első két hétben pánik tört rám. Kétszer alig kaptam levegőt, mert annyira féltem, hogy elkaptam a vírust. Aztán ebbe is le nyugszok. Békés-megyében végül is, még mindig csak 16 a kimutatott fertőzött. Az élet megy tovább, nekem jöbb így, mint a karantén előtt volt. Most nem nyüstölnek nyugton vagyok, kialakítottam a saját kis rendemet. Nyelvet tanulok, próbálom magam fejleszteni, hogy a vírus után, vagy még hamarabb találjak valami itthoni munkát. Hogy utána se kelljen túl sokat kimozdulnom.