Mint már előző blogjaimban is írtam, úgy gondolom nagyon hosszú idő óta vagyok már beteg. Ennek egyik megjelenési formája a halálfélelem. Mikor kötelező olvasmány volt a Kincskereső Kisködmön rettegtem a torokgyíktól, és egyszer azt is bebeszéltem magamnak, hogy annak a tüneteit érzékelem magamon. Amikor kedvenc sorozatomat a Farm ahol élünket néztem a tífusztól kezdtem el félni, később a veszetségtől, és mindig nagyon megijedtem, mikor megkarmolt egy macska. Egyszer az osztálytársaim elmesélték, hogy egy idős ember félrenyelt és meghalt. Ezután alig mertem enni, és rágós és nehezen nyelhető dolgokat nem tudtam lenyelni.

Máshogy jelntkezett ez mikor egyetemista voltam. Akkor eszembe jutott, hogy egyszer mindenki meg fog halni, és ettől pánikrohamszerű rettegés tört rám. Belső remegésem lett, zsibbadt a kezem, gyorsan dobogotta szívem, és szinte teljesen lebénultam. Ez sokszor előfordult, mígnem egy csoporttársam elhívott a gyülekezetébe. Akkor már sokat foglakoztam hasonló dolgokkal, pl. halálközeli élményekkel, így nem ált távol tőlem a dolog. Ott megerősödött a hitem, és elmúltak ezek a pánikrohamszerű tünetek. A hitem sosem volt elvakult, a tudományt mindig is elsődlegesnek tartottam, hisz én is azt műveltem. Az se tetszett, amikor a hittársam lesajnálta az indiánokat, mert ők a szellemekben hisznek. Én azt gondoltam minden vallás ugyanabban hisz, csak eltérű kultúrákban más kifejeződése és elnevezése született meg ennek. 

Ha gyászoltam mindig halálközeli élményekről ekzdtem olvasni, és gyakran teszem ezt ma is nagyjából hitelenként. Egy ilyen pillanatban kezdtem, olvasni a bizonyítékok után, és a cáfolatok után, hátha abból nem találok megfelelőt. De találtam, sőtt kapcsolatba kerültem a Szkeptikus társasággal, sok mindent olvastam, amit ellenvetésül adtak. Pl. Dawkins önző gének című könyvét és hasonlókat. Először próbáltam visszaépíteni a hitemet, de végül csak elveszítettem. Ebben az időben írtam is a Szkeptikusok fórumára olyan szándékkal, hogy kicsit lágyítsam őket. Pl. leírtam, hogy elvesztettem a hitem és ez nagyon rossz,ezért én úgy tartom, aki hisz, ne próbáljuk kitéríteni belőle meg sok nem elvakult, finom utalást arra, hogy a hit mégse olyan rossz, de ők nagyon elvakultak voltak. Ekkor végül elvesztettem a hitemet, és ez teljesen leamortizálta a lelkemet, mert a lélekben való hit elvesztésével a szabad akaratba való hitem is elveszítettem. Azt gondoltam csak tehetetlenül sodródó gépek vagyunk, akik semmit se tehetnek magukért, és értelmetlen így élni. Ez a letargikusság egy évig tartott, és újra visszajött a halálfélelmem is. A letargikus rész úgy egy éve újra visszajött.

 A hitem annyira sosem nyertem vissza, bár nagyon szeretném, de mai napig is sokat fogalkoztat a parapszichológia, és az, hogy van e olyan, hogy valaki valmit előre megálmodik, vagy ilyesmi. Nem tartom ezeket teljesen elvetendőnek, a hitetlenségemet inkább az az életszemléletem okozza, hogy számíts mindig a legrosszabbra, és akkor biztos nem fogsz csalódni. A halálfélelmem néha így is elmúlik, de aztán újra visszatér.

Az én példámról azt a tanulságot tudom leszűrni, hogy irigyelhető, ha valkinek erős hite van, és az ateistáknak se szabadna olyan erős hit ellenes kampányt folytatniuk, mint teszik. ( Mert sokszor találkozok olyan kilyelentésekkel, hogy a hit az betegség, meg hogy minden hívőt fel kéne pofozni.) Inkább csak a hit káros következményeit, és szélsőségeit kéne finoman másik irányba hangolni, és őket hitükkel elfogadva szeretni. Közösen együttműködve, értelmes párbeszéddel, esetleg higgadt hitvitával építeni egy jobb világot.