skizolány blogja

Amióta az eszemet tudom vannak lelki problémáim- Amikokr a szüleimtől segítséget kértem középiskolás koromban, nemet mondtak a szakemberre. 28 éves voltam amikor először a pszichiátriára kerültem pszichózis gyanújával, de akkor még nem kaptam megfelelő diagnózist, később újra kórházba kerültem és azt mondták skizofrén vagyok. A kezeléseknek hála nagyjából rendbejöttem, bár néha a depresszió és a klímaszorongás társamul szegődik.

34 éves létemre eddig még nem voltam önálló. Bár kétszer már laktam szüleimtől távol. Egyszer mikor egyetemista voltam, akkor hetente hazajártam. Másodszor a két kórház között, mikor volt egy nagyon jó közmunkás túravezetői állásom. Ott szolgálati szobát kaptam, és havonta jártam haza. Mégse esett rám az a lakásvezetési dolog. Azok más dolgok voltak. És mindenképp ideiglenesek.

Már azt hittem sose találok párt magamnak és időközban annyira leépült az önbizalmam, hogy úgy éreztem a szüleim nélkül nem tudok élni. Több pszichológus is sokat dolgozott velem. Aztán most lakásfelújítás volt nálunk és a párom és szüleim úgy döntöttek, hogy két hétre költözzek a páromhoz. Akkor néha hazajártam 3 óra hosszra dolgozni. Mindennap főztem. Végra ezt is megtanultam. Először rosszul éreztem magam, mert megilyedtem, aztán jól, aztán megint rtosszul, mert rossz hírt olvastam a Covidról, és úgy éreztem áprilisba, májusba biztos nem tudok majd túrát vezetni a helyi gyerekeknek. Aztán megint jobb lett a kedvem, aztán pánikba estem, mert úgy éreztem nem tudom elég jól elmosni az edényeket és azt gondoltam biztos betegek leszünk majd e miatt. A párom próbált nyugtatni, hogy a bográcsra is azt szokták mondani, ha igazán kisúrolják nem is jó. De csak anyukám tudott igazán megnyugtatni másnap mikor épp otthon voltam dolgozni. Eltelt a két hét és úgy döntöttünk máskor is lesznek ilyen hetek. Örülök, hogy mikor rosszul éreztem magam és sírtam akkor se futamodtam meg. és felylódnöm sikerült.

Ekkor a munka kérdése még nem oldódott meg. CSak annyi munkám van, amit apukám ad a vállalkozásán keresztül. Ezzel csak 40.000 ezer FT-ot keresek.

De most úgy néz ki, fundamentásként fogom folytatni az életem, amibe belefér az is, hogy a vállalkozásomon belül, vagy önkéntesként a környezeti  nevelést is tudom folytatni.  Remélem az életem ezen része is hamarosan egyensúlyba fog kerülni. ÉS akkor erről és arról is írhatok majd, hogyan élhetek skizofrénként teéjes életet.

Tavasszal nagyon nagy volt a pánikeltés az új vírus körül. Én ezket ma sem feljtettem el, ezért mikor újra olyan számú lett itthon a vírusos, mint tavasszal megilyedtem attól, hogy most nem zárják le az országot, nincs kijárási korlátozás stb. Pesten voltunk a Csodák palotájában a párommal. Nagyon pánikba estem, mikor a margit szigeten sokan voltak, és a Keletiben is tömeg volt. A vonaton sírtam is. Aztán mikor Békéscsabán voltunk a párommal akkkor is sírtam. Így megemelték a gyógyszeradagomat. Szerencsére én nem kerültem e miatt a pszichiátriára, de másokról tudok. Pl. volt egy kamionos, aki mikor a témában olvasgatott annyira megilyedt, hogy szívinfarktus gyanújával szállították kórházba, de később kiderült, hogy a pánik miatt produkálta ezeket a tüneteket. Egy másik spiritualitásba otthon levő, másokat segítő lelkileg nagyon erős személy is kórházba került a stressz miatt.

Nekem járóbetegként kell eljárnom a pszichiátriára, és azt tapasztaltam, mint még soha, hogy a folyosón is ágyak voltak. A psziciáterem elmondása szerint ott bent is nagyon sok ember a koronavírus okozta pánik miatt van. Így hát jó lenne megnyugtató sorokat is olvasni a betegségről. 

A filmipar nagyon szenzációhajhász, ezért mikor a fenti rendellenségekről forgatnak produkciót, sose valósághűen mutatják be, pediga valóság is lehet igazán érdekes.

Ha a skizofréniáról van szó, mindenki emlékszik egy két alpfilmre, melyek címét nem árulom el, hogy aki nem látta még őket annak ne lőjem le a poént. Ezek arról szólnak, hogy a szereplőnek két személyisége van, amely elkülönül egy jóra és egy rosszra, és a rossz gyilkol is, de a másik erre nem emlékszik. Ilyenfajta elkülönülés nem létezik, de ténylegesen vannak több személyiségre bomló betegek, ez viszont nem a skizofrénia, hanem a disszociatív személyiségzavar. Erről szól egy valós történet a Sybil. Viszont se ők, se a skizofrének nem válnak elkövetőkké, a statisztikák szerint viszont nagyon is könnyen álkdozatok lesznek. Ha nem is gyilkosság, de más erőszak áldozatai.

A skizofréniát bemutató szintén igaz történet az Egy csodálatos elme, melyben megjelennek a betegség fő tünetei: a téveszmék, a paranoia, a halucinációk és a szétesett személyiség. Én mint aki már tapasztaltam is ezt a betegséget el tudom mondani, hogy nagyon jól adja vissza azt az állapotot, amit mi ilyenkor megélünk. Az is pozitívuma ennek a filmnek, hogy nem egy elszigetelt emberként, mutatja be a főhőst, hogy mindenki el tudjon határolódni tőle, hogy velünk ez nem eshet meg, hanem tudósként a valóban élt John Nash személyében. Aki betegként is sokat tett le az asztalra.

Ha az autizmust említjük mindenkinek az Esőember jut az eszébe, amit bár valós személyről mintáztak, nem hasonlít egy autistára. Ennél a rendellenességnél vannak enyhébb és súlyosabb esetek. 

Egy ilyen enyhébb eset Temle Grandin, akiről az azonos című film is szól. Ez azt mutatja be, hogy hogyan gondolkoztak erről a betegségről régen, és hogy hogyan leesz egy olyan lányból, akire azt mondják az orvosok, hogy adják intézetbe, és sohasem fog megtanulni beszélni, és nem lesz belőle normális ember, egy kiválló tudós. A fenti mondatokkal nem spilereztem el a filmet, mert az csak később jelenik meg benne visszaemlékezésként, mikor mindenki tudja, hogy nem lett igaz.

A következő ajánlott film a Thomas után, mely megjeleníti, hogy egy társaitól súlyosan elmaradt gyerek hogy kezd felzárkózni egy állat segítségével. Ez szintén nem a fantázia szüleménye. 

A filmek elérési helye:

Thomas után:

https://www.youtube.com/watch?v=-y2bYAEmoqw

Egy csodálatosd elme:

https://videa.hu/videok/film-animacio/egy-csodalatos-elme-2001-h7X1dx4jfg2La7wM

Temple Grandin:

https://www.karizmatikus.hu/noha/a-mi-mozink-2/video/21-temple-grandin-2010.html

A Sybil

https://www.youtube.com/watch?v=TZvhSD1tenI

Mindig is a természet szeretete határozott meg. Így kérdés se volt, hogy természettudományt fogok tanulni. Így vettem irányt a környezetvédelem felé. Itt jól megtanultuk pl. a Meadows modellt, hogy ha nem avatkozunk be az emberek környezetre gyakorolt hatására mikor lesznek tömeges halálok. Hogy jön a vízhiány, a migráció a világjárványok, az éhínség, a háborúk. 

Arról nem sokat tanultunk, hogy miképpen lehetne ezt megoldani. 

De először lelkes voltam. Azt gondoltam, majd mindenki ökofalvakba fog élni. Azt gondoltam, hogy az emberek foglalkozni fognak ezzel. Elindítottam falusi városomban a Rügyek és Gyökerek programot, és azt gondoltam, lesz egy 10.000 fős városban legalább 20 ember, aki fellelkesedik majd, és csináljuk a környezetvédelmet és érünk el sikereset. Nem így volt. Akkor is lelkes voltam, mikor a szigetelés programot reklámoztam és ügynök voltam abból se lett semmi. Évekig közdöttem, de rájöttem az emberek nagyrészét komolyan nem érdekli ez, csak felületesen, és áldozatot vállalni már nem hajlandóak. 

Teljesen elveszítettem a reményemet a jövőbeni élhető bolygóba és ezáltal a jövőbe is. Úgy érzem, már az én életemben részese leszek nagy tömegek meghalásának a klímaváltozás miatt. Akkor viszont nincs túl sok értelme az életemnek. Semmi amit csinálok nem marad fent, és gyereket sem szeretnék vállalni, hisz nem akarom, a nagy szenvedésre, pusztulásra világra hozni. De közben nagyon vágynák már saját gyerekre. Igaz több dolog is van ami miatt ez nem tűnik jó öteletnek. Pl hogy egyelőre nem tudom magam eltartani, és a betegségem miatt se.

A jelenleg fellelhető munkák nagyrészéhez is ellenséges gondolatom van, hisz nagy részük a föld pusztulását segíti elő. Azért kedvetlenül bár, de csinálom ha kell, viszont nincs erőm tanulni olyat, amiről azt érzem, csak kárára van a társadalomnak. Pedig boldogulni nagyrészt ilyenekkel lehetne. 

Úgy érzem ez a rész is egészen hozzájárul betegségemhez, hisz ezek az érzések is kilátástalanságot váltnak ki belőlem. De koronavírussal kicsit újra reménykedővé váltam. Talán valmi megváltozott, most viszont, ahogy a Kína újraindulásáról szóló környezeti híreket is olvasom rá kellett jönnöm, hogy nem változik semmi. 

Azt hiszem az emberiség reménytelen, és pusztulásra ítélt.

Néha pánikrohamot kapok, mikor május van, és tudatosul bennem, hogy áprilisban a legxsapadékosabb hónapunkban nem esett eső. Mikor látom a körös alacsony vízállását, vagy az ártéren, az egykori kanyarulatok vizének apadását. Ilyenkor csak az segít, ha hazamegyek lefekszek, az is csak abba, hogy a szívem kicsit visszább vegyen az iramából, vagy hogy ne érezzem azt pánikrohamomban, hogy elájulok.

Ami még vigasztalhat, hogy a hedonizmusba kapcsolódjak. Hogy az itt levő 10 vagy 10 egynéhány évemet úgy töltsem le itt, hogy minél több mindent kihozzak az életemből. Ez nem kedvez ahhoz, hogy ellépjek abból a helyzetből, hogy félig a szüleim tartanak el. Nem kedvez annak se. hogy környezetkímélően éljek, hisz az édességfaló rohamaim is környezetszennyezőek, és olykor nem érdekel, hogy a mogyoróvajban pálmaolaj is van. 

De kedvez annak pl. hogy ne törődjek a súlyommal, egészségemmel, hisz úgyis mindegy. Ez nem vet gátat az édességfaló rohamjaimnak.

Hogy lehetne egy boldog életet, egyensúlyi helyzetet fenntartani így? 

Mint már előző blogjaimban is írtam, úgy gondolom nagyon hosszú idő óta vagyok már beteg. Ennek egyik megjelenési formája a halálfélelem. Mikor kötelező olvasmány volt a Kincskereső Kisködmön rettegtem a torokgyíktól, és egyszer azt is bebeszéltem magamnak, hogy annak a tüneteit érzékelem magamon. Amikor kedvenc sorozatomat a Farm ahol élünket néztem a tífusztól kezdtem el félni, később a veszetségtől, és mindig nagyon megijedtem, mikor megkarmolt egy macska. Egyszer az osztálytársaim elmesélték, hogy egy idős ember félrenyelt és meghalt. Ezután alig mertem enni, és rágós és nehezen nyelhető dolgokat nem tudtam lenyelni.

Máshogy jelntkezett ez mikor egyetemista voltam. Akkor eszembe jutott, hogy egyszer mindenki meg fog halni, és ettől pánikrohamszerű rettegés tört rám. Belső remegésem lett, zsibbadt a kezem, gyorsan dobogotta szívem, és szinte teljesen lebénultam. Ez sokszor előfordult, mígnem egy csoporttársam elhívott a gyülekezetébe. Akkor már sokat foglakoztam hasonló dolgokkal, pl. halálközeli élményekkel, így nem ált távol tőlem a dolog. Ott megerősödött a hitem, és elmúltak ezek a pánikrohamszerű tünetek. A hitem sosem volt elvakult, a tudományt mindig is elsődlegesnek tartottam, hisz én is azt műveltem. Az se tetszett, amikor a hittársam lesajnálta az indiánokat, mert ők a szellemekben hisznek. Én azt gondoltam minden vallás ugyanabban hisz, csak eltérű kultúrákban más kifejeződése és elnevezése született meg ennek. 

Ha gyászoltam mindig halálközeli élményekről ekzdtem olvasni, és gyakran teszem ezt ma is nagyjából hitelenként. Egy ilyen pillanatban kezdtem, olvasni a bizonyítékok után, és a cáfolatok után, hátha abból nem találok megfelelőt. De találtam, sőtt kapcsolatba kerültem a Szkeptikus társasággal, sok mindent olvastam, amit ellenvetésül adtak. Pl. Dawkins önző gének című könyvét és hasonlókat. Először próbáltam visszaépíteni a hitemet, de végül csak elveszítettem. Ebben az időben írtam is a Szkeptikusok fórumára olyan szándékkal, hogy kicsit lágyítsam őket. Pl. leírtam, hogy elvesztettem a hitem és ez nagyon rossz,ezért én úgy tartom, aki hisz, ne próbáljuk kitéríteni belőle meg sok nem elvakult, finom utalást arra, hogy a hit mégse olyan rossz, de ők nagyon elvakultak voltak. Ekkor végül elvesztettem a hitemet, és ez teljesen leamortizálta a lelkemet, mert a lélekben való hit elvesztésével a szabad akaratba való hitem is elveszítettem. Azt gondoltam csak tehetetlenül sodródó gépek vagyunk, akik semmit se tehetnek magukért, és értelmetlen így élni. Ez a letargikusság egy évig tartott, és újra visszajött a halálfélelmem is. A letargikus rész úgy egy éve újra visszajött.

 A hitem annyira sosem nyertem vissza, bár nagyon szeretném, de mai napig is sokat fogalkoztat a parapszichológia, és az, hogy van e olyan, hogy valaki valmit előre megálmodik, vagy ilyesmi. Nem tartom ezeket teljesen elvetendőnek, a hitetlenségemet inkább az az életszemléletem okozza, hogy számíts mindig a legrosszabbra, és akkor biztos nem fogsz csalódni. A halálfélelmem néha így is elmúlik, de aztán újra visszatér.

Az én példámról azt a tanulságot tudom leszűrni, hogy irigyelhető, ha valkinek erős hite van, és az ateistáknak se szabadna olyan erős hit ellenes kampányt folytatniuk, mint teszik. ( Mert sokszor találkozok olyan kilyelentésekkel, hogy a hit az betegség, meg hogy minden hívőt fel kéne pofozni.) Inkább csak a hit káros következményeit, és szélsőségeit kéne finoman másik irányba hangolni, és őket hitükkel elfogadva szeretni. Közösen együttműködve, értelmes párbeszéddel, esetleg higgadt hitvitával építeni egy jobb világot.